 bűn nélkül, rossz hajlamainkat levetkőzve, Isten akaratán megnyugodva, a halált mint Isten büntetését fogadni. |
|
Isten odaadta nekem szegény húgocskámat, majd elvette tőlem. Áldott legyen az ő szent neve. Így kiáltok fel és így nyugszom meg, így merítek elegendő
erőt, hogy ne roskadjak össze a fájdalom súlya alatt. Ti is nyugodjatok bele Isten akaratába, és hozzám hasonlóan nektek is enyhülni fog majd fájdalmatok. Pio atya
|
|
Az is igaz, hogy ha valaki a halál pillanatában szeretne gyónni, és nem tud, meg fogja kapni a gyümölcsöt. Köztetek azonban senki ne legyen olyan oktalan, hogy ennek reményében halála
pillanatáig hordozza tetteit, mert nem biztos, hogy megátalkodottsága miatt Isten nem mondja-e neki igazságosságával: te nem emlékeztél meg rólam életedben, amikor ezt megtehetted, én
pedig nem emlékezem meg rólad halálodban. Sienai Szent Katalin
|
| Miért sirattok? Isten arca volt... Mely simogatón, hívón... rám... hajolt. S én mentem... és most fényözönben élek... És nem vagyok más: csupán tisztult lélek! Sziromhullás volt. Árnyékom lehullt. A szemetek hát könnybe miért borult?... Ha emlegettek... köztetek leszek... De fáj... ha látom könnyetek... Ha rám gondoltok: mosolyogjatok! Emlékem így áldás lesz rajtatok!... |
Fiatal inasként álltam melletted, akit kigúnyoltak a többiek és te nem védelmeztél meg. Sokszor nem tudtam, hogyan lássak munkához és neked nem volt egy útba igazító szavad számomra.
Munka nélkül voltam és egy lépést sem tettél érdekemben. Megsebesültem munkahelyemen, és nem látogattál meg a kórházban. Haragra lobbantam és te nem igyekeztél lecsillapítani. A leányok után futkostam és nem is próbáltál a helyes útra téríteni. Melletted álltam a munkában, és sohasem beszéltél nekem Krisztusról. Haldokoltam és mégsem hívtál papot.
Új tanuló voltam az osztályban és nem vezettél be a közösségbe. Szegényes és rosszul öltözött voltam és ezért megvetettél. Éheztem és nem osztottad meg velem tízóraidat. Arra kértelek, hogy magyarázz meg valamit tanítás után, de te ezt is megtagadtad. Szomorkodtam, és nem vigasztaltál meg. Sírtam és nem értetted meg, hogy nem beszélhetek bánatom okáról. Vidám voltam, énekeltem s te azt
mondtad: fogd be a szád! Tele voltam lelkesedéssel és te kinevettél. Rossz útra tértem és te nem figyelmeztettél.|
Az irgalmasság lelki cselekedeteivel:
A bűnösöket meginteni.
A tudatlanokat tanítani.
A kételkedőknek tanácsot adni.
Szomorúakat vigasztalni.
A megbántásokat elviselni.
Megbántóinknak megbocsátani.
Élőkért és holtakért imádkozni.
|
Az irgalmasság testi cselekedeteivel: Éhezőknek enni adni.
Szomjazóknak vizet nyújtani.
Szegényeket felruházni.
Utazóknak szállást adni.
Fogságban szenvedőket kiváltani.
Betegeket látogatni.
Halottakat eltemetni |
Olvasom a gyerekek lelkes sorait a hittantáborról, mosolygok a csapongó gondolatokon, amiért az imádságot egy helyütt "t"-vel írják, de a kérdés bennem bujkál: vajon sejtik-e hogyan éli ezt meg a másik oldal, a szülőké?
Mert hogyan is kezdődött? A tanév lezárult. Az osztályzatok már kiosztottak, ők pedig be vannak sózva. Este egyre nehezebben tudjuk őket ágyba dugni, már a program is összeállt, kifizettünk különböző díjakat, a vonatjegyek is le vannak foglalva, fiamnak vesszük az új edzőcipőt, mert tapasztalatból tudjuk, ez már nem bírja sokáig, a lányok is már keresgélnek, már igények vannak, már a dizájn is egyre inkább szempont. Végre eljön a Te deum, és mi hálát adunk az eredményes évért, imádkozunk, hogy a nyarat is megússzuk, rajtuk pedig ott a felszabadult öröm. Végül is megérdemlik, megdolgoztak érte, az eredmények nem rosszak, bár morgunk néha. Voltak ugye bolond tanárok, különórák, végigmagolt hétvégék, iskolai hangversenyek, helyettük megírt leckék, préselt falevelek, ballagások meg minden. Aztán csomagolnak. Jön a "kell még zokni, elszakadt a nadrágom, hol a fogkeféd" című lemez, a józanész ilyenkor már ritka, de komoly dolog nem marad otthon. Végre indulnak, mi cipelünk táskát, hálózsákot, sátrat, végül pedig állunk a vonat mellett. A csoport már a vagonban, óriási a ricsaj és egyre kevésbé érdekli őket a peron. A vonat kigördül, mi pedig állunk ott integetve összeszorult gyomorral. Elmentek. Csend van. Olyan szokatlanul nagy ez a csend, olyan hideg ez a csend, pedig a hőmérő harminc fokot mutat. Hazaballagunk. A lakás egy csatatér, egy romhalmaz, mi pedig békésen elkezdünk takarítani, rendet rakni. A napok lassan telnek, a templom foghíjas, a mise is szokatlanul csendes. Szeretnénk tudni, hogy vannak, de ha megszólal a telefon, abban az SZTK is benne lehet. Vannak tapasztalataink, volt már sebészet, mentő, eperleves, de most csak a csend van. Aztán egyszer csak eljön a nagy nap, és beesnek az ajtón egy csomó koszos ruhával, a fiam a sajátja helyett két idegen nadrágot hozott haza. Hulla fáradtak az utolsó átbulizott éjszaka miatt, de állandóan jár a szájuk, kiabálva mesélnek és mindent megesznek. A felfordulás megint óriási, a mosógép majd meg gebed, az egész lakás tele száradó ruhával, de ők megint csomagolnak, és megint jön a "hol a fogkeféd" lemez, megint jön a cipekedés, a peron, és újra jön a hosszú csend és a romeltakarítás. Elérkezik aztán az augusztus, most majd együtt megyünk. Végre mi is csomagolunk, érezzük, amit ők szoktak. Keressük mi is a fogkefénket, kapkodunk, a mi szobánkban is végre nagy a felfordulás. Küszködök a tetőcsomagtartóval, mert a kocsi tetején a fiacskám ül éppen, a motorba még kell olaj, az almalé kifolyt és ragadok térdig, a lányok meg vihognak, de elindulunk. Tapossuk hosszú órákig a pedált a szalámis kenyeret rágva, megérkezünk, cipekedünk és végre lepihenünk, végre nyaralunk! Biciklizünk kilómétereket, lessük a mókusokat, nyaljuk velük a fagylaltot vagy pancsolunk, fekszünk a napon és figyelünk. Régóta most vagyunk először velük folyamatosan egész nap. Most vesszük észre, mennyit változtak az utóbbi időben, egyre ügyesebbek, kicsit tán okosabbak is, kezdenek egyre inkább önállóan gondolkozni, már egyre többször van önálló véleményük, kezd a gyerekekből lassan az egyéniség kibújni, szóval feltűnik minden, ami csak egész nap látható. De ennek is vége gyorsan, újra pakolunk, egy utolsó fürdés, pedál, szendvics, de most közös az érkezés. Most is van hangzavar, mosnivaló, rendetlenség, de most mi is benne voltunk, ez már más fáradtság. Ha egymásra nézünk, ugyanarra fogunk gondolni, nekünk is van mesélnivalónk és tudjuk, mire gondolnak ők, mikor halljuk, amit másnak mesélnek. A hétköznapok azonban gyorsan visszazökkentenek a régi kerékvágásba. A munkahely már vár a folytatással és délután keresünk tankönyveket, érdeklődünk ebédbefizetésekről, kell új blúz az évnyitóra, mert a régi már kicsi és pillanatok alatt megint zúg a fejünk. Eljött a Veni Sancte, a misén is lehet érezni a változást, a lüktetést. Mi csendesen magunkban hálát adunk a "nyugodt" nyárért, a fiam lábát végül is nem varrták össze, és nézzük őket elöl barnán, kipihenten, vidáman. A templom kertje megint zajos, örömmel fogadják, kérdezgetik egymást, és egyfolytában legalább hárman beszélnek négyből. Igen, megint elmúlt egy nyár és én tudom, hogy most megint sokáig nem lesz csend. Hála Istennek! Kádár Sándor
|